Ez jó mulatság, férfi munka volt !

Vörösmarty Mihály

Gondolatok a könyvtárban

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,Az emberiségnek elhányt rongyainKomor betűkkel, mint a téli éj,Leírva áll a rettentő tanulság:"Hogy míg nyomorra milliók születnek,Néhány ezernek jutna üdv a földön,Ha istenésszel, angyal érzelemmelHasználni tudnák éltök napjait."Miért e lom? hogy mint juh a gyepenLegeljünk rajta? s léha tudománytólZabáltan elhenyéljük a napot?Az isten napját! nemzet életét!Miért e lom? szagáról ismerem megAz állatember minden bűneit.Erény van írva e lapon; de egykorZsivány ruhája volt. S amott?Az ártatlanság boldog napjaiEgy eltépett szűz gyönge öltönyén,Vagy egy dühös bujának pongyoláján.És itt a törvény - véres lázadókHamis birák és zsarnokok mezébőlFehérre mosdott könyvnek lapjain.Emitt a gépek s számok titkai!De akik a ruhát elszaggatákHogy majd belőle csínos könyv legyen,Számon kivül maradtak: IxionBőszült vihartól űzött kerekénÖrvény nyomorban, vég nélkül kerengők.Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;A csillagászat egy vak koldus asszonyCondráin méri a világokat:Világ és vakság egy hitvány lapon!Könyv lett a rabnép s gyávák köntösébőlS most a szabadság és a hősi korBeszéli benne nagy történetét.Hűség, barátság aljas hitszegőkGunyáiból készült lapon regél.Irtózatos hazudság mindenütt!Az írt betűket a sápadt levélHalotti képe kárhoztatja el.Országok rongya! könyvtár a neved,De hát hol a könyv mely célhoz vezet?Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-eA könyvek által a világ elébb?Ment, hogy minél dicsőbbek népei,Salakjok annál borzasztóbb legyen,S a rongyos ember bőszült kebeleDögvészt sohajtson a hír nemzetére.De hát ledöntsük, amit ezredekÉsz napvilága mellett dolgozának?A bölcsek és a költők műveit,S mit a tapasztalás aranyBányáiból kifejtett az idő?Hány fényes lélek tépte el magát,Virrasztott a sziv égő romja mellett,Hogy tévedt, sujtott embertársinakIrányt adjon s erőt, vigasztalást.Az el nemn ismert érdem hősei,Kiket - midőn már elhunytak s midőnIngyen tehette - csúfos háladattalKezdett imádni a galád világ,Népboldogító eszmék vértanúiŐk mind e többi rongykereskedővel,Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,Rosz szenvedélyek oktatóivalŐk mind együtt - a jók a rosz miatt -Egy máglya üszkén elhamvadjanak?Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,Oly fényes elmék a sár fiaitA sűlyedéstől meg nem mentheték!Hogy még alig bír a föld egy zugot,Egy kis virányt a puszta homokonHol legkelendőbb név az emberé,Hol a teremtés ősi jogaiE névhez "ember!" advák örökűl -Kivéve aki feketén született,Mert azt baromnak tartják e dicsőkS az isten képét szíjjal ostorozzák.És mégis - mégis fáradozni kell.Egy újabb szellem kezd felküzdeni,Egy új irány tör át a lelkeken:A nyers fajokba tisztább érzeménytS gyümölcsözőbb eszméket oltani,Hogy végre egymást szívben átkarolják,S uralkodjék igazság, szeretet.Hogy a legalsó pór is kunyhajábanMondhassa bizton: nem vagyok magam!Testvérim vannak, számos milliók;Én védem őket, ők megvédnek engem.Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.Ez az, miért csüggedni nem szabad.Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amitAgyunk az ihlett órákban teremt.S ha összehordtunk minden kis követ,Építsük egy újabb kor Bábelét,Míg oly magas lesz, mint a csillagok.S ha majd benéztünk a menny ajtaján,Kihallhatók az angyalok zenéjét,És földi vérünk minden csepjeiMagas gyönyörnek lángjától hevültek,Menjünk szét mint a régi nemzetek,És kezdjünk újra tűrni és tanulni.Ez hát a sors és nincs vég semmiben?Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem halS meg nem kövűlnek élő fiai.Mi dolgunk a világon? küzdeni,És tápot adni lelki vágyainknak.Ember vagyunk, a föld s az ég fia.Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,Unatkozzunk s hitvány madár gyanántPosvány iszapját szopva éldegéljünk?Mi dolgunk a világon? küzdeniErőnk szerint a legnemesbekért.Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.Ha azt kivíttuk a mély sülyedésbőlS a szellemharcok tiszta sugaránálOlyan magasra tettük, mint lehet,Mondhatjuk, térvén őseink porához:Köszönjük élet! áldomásidat,Ez jó mulatság, férfi munka volt!