az elnökölő

kis magyar nyelvtan című sorozatom eme fejezetében az elnökölő szóval foglalkozom, mely szó az ötödikes magyar nyelvtankönyvben található, s több módön is el lehet választani,(ez volt a feladat) de legalább kétféleképpen, íme: 1. el-nök-ö-lő, vagy 2. el-nö-kö-lő, na most nem hiszem, hogy a magyar nyelvben ne lenne a két másik-itt most nem leírt- példa mellett egy harmadik olyan szó, amiben legalább nem kell rögtön gyilkolni, ölni, bár ebben a politikai helyzetben már mindent kinézek mindenkiből, s ha netán az őszödi beszéd után íródott a tankönyv, akkor lehet, hogy a gyerekeknek utaltak arra a számukra csak később eljövendő lehetőségre, mely előttük állhat, ha éppen valamelyik elnökünk nem tetszik nekik...de félre a tréfával, mely nem is tréfa, bár kollégáim nem háborodtak fel annyira, mint én, és elmondták, hogy fiaiknak mennyi mindenkit meg kell ölniük az éppen kedvenc játékaikban (ezt szintén nem helyeslem)én mégis úgy gondolom, hogy nem biztos, hogy ilyen példákat kell leírni egy tankönyvben a még gyermeklelkű ötödikeseknek, s természetesen nem gondolom azt sem, hogy képmutató apa lennék, csak próbálok normális maradni ebben a számomra kissé furcsa világban.

a róka sorstalansága

a kép tavaly, amikor elkészítettem elég nagy visszhangot keltett, kaptam miatta hideget, meleget, hogy milyen undorító, meg, hogy de baromi jó, és hogy ez az "élet", szóval téma volt, sokan beszéltek róla, megmozgatta az emberek fantáziáját és akkor döntöttem, hogy elküldöm majd a magyar sajtófotó-pályázatra, ami megtörtént, de hát őszintén szólva csalódást okoztam magamnak, meg csalódást okoztak nekem, mert rögtön az első körben szemétbe dobták a képet, ami miatt elég rossz kedvem lett, nem gondoltam arra, hogy ez történik vele, ugyan arra sem gondoltam, hogy első helyezett lesz, de azért arra számítottam, hogy legalább az öt körből a harmadikig eljuthat, de mégsem, így hát elkezdtem gondolkodni, hogy mi a baj vele, s arra jutottam, hogy alapesetben talán nem a kép volt rossz, hanem a zsűritagok lelkivilága nem bírta az élettelen élőlény látványát, hiszen végignézve a bentmaradt képeket, érdekes dolgot fedeztem fel, mégpedig azt, hogy egy olyan idealisztikus állapotot, látványt akar a zsűri közvetíteni (állatok nézelődnek a mezőn, szitakötő a fűszálon, mosakodó madarak, béka a vízben stb.) a majdani közönségnek ezekkel a "természetfotókkal" amelyek a valóságban nem láthatóak, de megfogja az embereket, mert ők ilyen pillanatokat sohasem láthatnak kirándulás közben az erdőn, mezőn, ugyanakkor nekem probléma, mert a képek jó része "műtermi" fotó, és nem az igazat adja az érdeklődőknek, hanem akármilyen furcsán hangzik is egy beállított, előre megtervezett képet láthatunk a felvételeken, melyek persze szépek, jók, de a valóság meg ott van a jégbe dermedve...és, hogy a másik oldalról közelítsem meg a dolgot (és ez rosszabb) arra is rá kellet jönnöm ugyanekkor, hogy ha az emberekből folyik a vér, halnak meg halomra, omlik rájuk a ház, lövik le őket, fociznak egymás levágott fejével a börtönben, akkor az jó, az megy, és minél brutálisabb annál jobb, és ez egy furcsa, különös, groteszk állapot, mely így létrejön állat és ember között az igazi életben és a képeken, miközben a róka pedig belefagyott az ő sorstalanságába...

jehova tanúi

itt az év reggelén hajnalban látogatást tettek nálam a jehova tanúi, végül is kedvesek voltak, és természetesen mondták, hogy tiszteletben tartják, hogy én buddhista vagyok, mondtam, hogy én ennek nagyon örülök, nem láttam már valahol magát-kérdezte az egyikőjük,de már tudta is a választ, hogy de látott, mert, hogy hol dolgozom, igen, ott dolgozom, de még fel sem ébredtem, isten(csupa kisbetűvel-üdvözlöm gáljulcsit), haza, család, viszlát...

Szokoly

Meghalt Szokoly Tamás. Költő. Kedveltem, már közel harminc éve kedveltem. És a szívembe zártam. Jóban voltam Vele, de nem volt Vele mindenki jóban, ami nem baj, nagyon nem baj. Tőle kaptam utoljára kézzel írott, hosszú levelet. Eltettem, megtartottam. Kevesen írnak ma már kézzel levelet. Kedvelem azokat az embereket, akik még így írnak. Írtak. És amit írt Ő, azt is kedvelem. Íme egy közülük:

Világ, kozmosz, rend?
Kemény Géza halálakor



Ti kurva Egek!
Ti kurva Telek!
Ti kurva Jegek!
Miért vertek
folytonos Csillaghullással?
Már nemcsak a Föld riad, rian, reped,
ész bomlik, ideg szakad, remeg,
itt már minden idegen —

Idegenek maradnak élve,
s aki megmaradt Testvérnek Testvére,
népének éltében elcsapott, agyonvert éke, —
itt hasad
Ketté, Néggyé!
Százagyúvá, százidegű idegenné,
dupla skizofrénné!

J.A.-k, L.Z.-k, Sz.I.-k, S.I.-k
s számlálhatatlan tehetségű elmék
után ti is! : Simonyi, Paál, Fuchs, Nyitrai, Kemény
Mi a francot akar itt Hit, Remény?
A Meg-Nem-Nevezhető Mindenható?
Ha van egyáltalán ilyen,
mert milyen
Világ, Kozmosz, Rend,
ó, milyen Ez
Az, amely a Végeshez köti
a végtelent?
Imre! Isti! Pali! Bandi! Géza!
Ti tudtátok: nem méz
a SZÓ, A ZENE, a SZÍNHÁZ, a VILÁG,
hanem epés Átok, Silány
semmi kis porszem az Élet
ebben a prostituált Létezésben
csak akarnokok élnek,
pipiskedő kormányfők, bamba bandavezérek,
csúcs-szuper kurvák,
búvár bulvárok,
szenteskedő álszentek élnek, éldegélnek,
politológus polipvadászok,
útromboló országló aranyásók,
világutazó szófosók,
feslett bankárok
dagasztják demokráciává
a fajilag eredendő diktatúrát, —
gigantikus problémahalmazt fúr át,
aki nekiveselkedik átgondolni
Homértól Madáchig,
komédiától tragédiáig, hogy
MI IS AZ EMBERI LÉT?

A létezést felfogni sem látszik,
amit elménk úgy nevez nevén: „A LÉT.”

Ez nem LÉT.
Mindössze csekély letét
egy elgondolhatatlan elgondolandóból.

Sok volt már a rosszból.
Sok volt már a jóból.
Megbékülni eleve nem tudunk.
Ellenmondások topográfizálhatatlan
térképe után futunk, —
agyunk, eszünk, képzeletünk,
s fantáziánk már felmérhetetlen, —
s utunk, amit ismét kifejezhetetlenül
úgy hívunk: „A VÉG!”, —
hát az sincsen.

Minden csak képzelt valóság
és valóságos képzelgés,
amit a nemzés
csak tovább sokasít, fokoz.

Egyszer csak — mikor? —
fokozhatatlan a LÉT és a VÉG.


Elég!
Elég.
Elég.

itt van egy év, itt van újra...

ez az év arról fog szólni, hogy mit nem akarok. nem akarok értékelni, sem év elején, sem év végén, sem magamat, sem mást, főleg hülyeségeket nem, nem akarok felesleges dolgokat csinálni, hülye ötleteknek bedőlni, értelmetlenségeket csinálni, rossz írásokat olvasni (nem is fogok), rossz képeket készíteni (pedig biztos fogok)az időmet hülyeségekkel tölteni, nem akarok dohányozni, inni, gyilkolni, szomorkodni, búslakodni, közlekedési balesetet szenvedni, belefulladni a Balatonba, hírekbe kerülni, nyerni, veszteni, spinningelni, politikusokkal bíbelődni, okoskodásokat hallgatni, vadvízi evezni, hirdetős újságokat kapni a postaládámba, választási beszédeket hallgatni, és hirdetéseket látni, tv-t nézni, rádiót hallgatni, hajléktalan alkoholistáknak pénzt adni, büntetéseket kifizetni idióta taplóknak, kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánni...

a szőlőlopás

elsősök voltunk a gimiben, azt hiszem 1977-et írtunk, ősz volt, és a Szu visszaküldte a két kiló szőlőt a szüleinek haza, amit a koleszba küldtek neki, mert nem volt hajlandó adni a negyedéves tahóknak, közülük is leginkább a Nácinak nem. persze megtudták, este, mikor a nevelőtanár eltűnt a képből, mindenkit felkeltettek, össznépi gyűlés éjjel a 17-esben. az összes elsős, mind a nyolcan, ott álltunk a szobában az ajtó előtt egy szál pizsamában, és szidtak bennünket, meg fenyegetőztek, főleg a Náci, hogy agyonvernek, ha mégegyszer ilyet tesz bármelyikünk. amilyen bunkók voltak meg is tették volna, de kivételesen nem volt verés, kitalálták, hogy az éjjel-bepótlandó a két kiló szőlő elvesztését-a Szunak valakivel szőlőt kell lopnia. választania kellett egy társat, hát persze, hogy én lettem az, jóban voltunk, együtt szidtunk mindenkit, együtt morogtunk, és együtt nem mertünk semmit tenni a negyedikesek ellen. de nem volt más választás a szőlő kellett. én még életemben nem loptam addig semmit senkitől, 14 éves voltam, rettegtem, hogy mi lesz velünk. aztán kimásztunk az ablakon, és elmentünk a nyolcas út túloldalán lévő kiskertekhez, hogy ott biztos akad néhány fürt, bár tök sötét volt, semmit nem láttunk, valahogy mégis odakeveredtünk néhány szőlőtőkéhez, és leszedtünk valamennyi szőlőt. abban a pillanatban leginkább a kutyáktól tartottam, s nem alaptalanul, mert egy hatalmas eb már támadott is, alig tudtunk átmászni előle a szögesdrót kerítésen, teljesen meg volt őrülve, én meg csak később, az út túloldalán vettem észre, hogy valami meleg csurog a térdemnél, lenéztem, hát a vadiúj farmerom kiszakadva, a térdem szétnyílva, ömlött belőle a vér, teljesen kiborultam, hogy tönkretettem a farmeromat, persze csak az az egy nadrágom volt, azt gondoltam, majd megbosszulom ezt a szemét Nácin. mindenesetre a szőlőt odaadtuk nekik, majd midegyikőnk megírta haza, hogy senkinek ne küldjenek otthonról semmit. aztán a csomagok mégis jöttek, el is vették tőlünk a nagyok a jó részét, de soha többet nem küldtünk vissza semmit, és én soha nem bosszultam meg a szakadt farmeromat...

nehogy már-kellemes karácsonyt !

én nem tudom kinek mit jelent a karácsony, hogy őszinte legyek nem is érdekel, de egyet tudok, és azt már évek óta, hogy az utca túloldaláról átkiabált kellemes karácsonyok mennyiségétől vagyok most valószínűleg rosszul, és van hányingerem, valahogy nem bírom őket, semmi bensőségességük nincs ezeknek a hozzámvágott szavaknak, ráadásul a kellemes szó nekem mindig a langymeleget juttatja az eszembe, amit nagyon nem kedvelek, sokkal jobban szeretem az érzelemdús kifejezéseket, és van belőlük bőven tisztelt olvasók, sokkal mélyebb, őszintébbnek ható kifejezésekből, így aztán kérnék mindenkit, hogy inkább ezeket használja, de csak akkor, ha szívből jön, és nem odavetve az utca langy melegében, vagy éppen a mínuszokban a másik oldalra...