Szokoly

Meghalt Szokoly Tamás. Költő. Kedveltem, már közel harminc éve kedveltem. És a szívembe zártam. Jóban voltam Vele, de nem volt Vele mindenki jóban, ami nem baj, nagyon nem baj. Tőle kaptam utoljára kézzel írott, hosszú levelet. Eltettem, megtartottam. Kevesen írnak ma már kézzel levelet. Kedvelem azokat az embereket, akik még így írnak. Írtak. És amit írt Ő, azt is kedvelem. Íme egy közülük:

Világ, kozmosz, rend?
Kemény Géza halálakor



Ti kurva Egek!
Ti kurva Telek!
Ti kurva Jegek!
Miért vertek
folytonos Csillaghullással?
Már nemcsak a Föld riad, rian, reped,
ész bomlik, ideg szakad, remeg,
itt már minden idegen —

Idegenek maradnak élve,
s aki megmaradt Testvérnek Testvére,
népének éltében elcsapott, agyonvert éke, —
itt hasad
Ketté, Néggyé!
Százagyúvá, százidegű idegenné,
dupla skizofrénné!

J.A.-k, L.Z.-k, Sz.I.-k, S.I.-k
s számlálhatatlan tehetségű elmék
után ti is! : Simonyi, Paál, Fuchs, Nyitrai, Kemény
Mi a francot akar itt Hit, Remény?
A Meg-Nem-Nevezhető Mindenható?
Ha van egyáltalán ilyen,
mert milyen
Világ, Kozmosz, Rend,
ó, milyen Ez
Az, amely a Végeshez köti
a végtelent?
Imre! Isti! Pali! Bandi! Géza!
Ti tudtátok: nem méz
a SZÓ, A ZENE, a SZÍNHÁZ, a VILÁG,
hanem epés Átok, Silány
semmi kis porszem az Élet
ebben a prostituált Létezésben
csak akarnokok élnek,
pipiskedő kormányfők, bamba bandavezérek,
csúcs-szuper kurvák,
búvár bulvárok,
szenteskedő álszentek élnek, éldegélnek,
politológus polipvadászok,
útromboló országló aranyásók,
világutazó szófosók,
feslett bankárok
dagasztják demokráciává
a fajilag eredendő diktatúrát, —
gigantikus problémahalmazt fúr át,
aki nekiveselkedik átgondolni
Homértól Madáchig,
komédiától tragédiáig, hogy
MI IS AZ EMBERI LÉT?

A létezést felfogni sem látszik,
amit elménk úgy nevez nevén: „A LÉT.”

Ez nem LÉT.
Mindössze csekély letét
egy elgondolhatatlan elgondolandóból.

Sok volt már a rosszból.
Sok volt már a jóból.
Megbékülni eleve nem tudunk.
Ellenmondások topográfizálhatatlan
térképe után futunk, —
agyunk, eszünk, képzeletünk,
s fantáziánk már felmérhetetlen, —
s utunk, amit ismét kifejezhetetlenül
úgy hívunk: „A VÉG!”, —
hát az sincsen.

Minden csak képzelt valóság
és valóságos képzelgés,
amit a nemzés
csak tovább sokasít, fokoz.

Egyszer csak — mikor? —
fokozhatatlan a LÉT és a VÉG.


Elég!
Elég.
Elég.